A takarítást, a rendrakást nem mindenki szereti, azt azonban mindenki tudja, hogy heti egyszer azért nem árt eltüntetni a porcicákat – ha mást nem, legalább a szőnyeg alá – és bedobálni az ágy alól a szennyest a mosógépbe. Sokaknak ez is nehezére esik, ezért is oly nehéz felfogni, hogy az emberek 2-3 százaléka napjában többször is előveszi a porszívót, a felmosót, vagy éppen portalanítja a könyvespolcot.
Azok az emberek, akik majd’ óránként rohannak vécét pucolni, vagy minden ötödik percben a könyveiket igazgatják, joggal érezhetik magukat különcnek – tisztában is vannak betegségükkel, de nem tudnak felhagyni vele. Ez a jelenség már kóros, kényszerbetegség, függőség, a hétköznapokon rend- vagy tisztaságmániának nevezzük. A betegségben függő általában depressziósak is, hisz a két probléma igen közel áll egymáshoz. A függő elméje zavart, nem tudja, minek hol van a helye a világban, és rendszerint a takarításban találja meg az állandóságot, a biztos kapcsot.
A betegségnek több oka is lehet. Különböző vizsgálatok azt mutatták ki, hogy mivel egyes családoknál gyakoribb a függőség kialakulása, így genetikai eredetű is lehet. Mindezen túl egyértelműen lelki okai vannak. A rendmániás beteg számára az egyetlen megoldást életére a véget nem érő sikálás és rendrakás jelenti. Az ilyen beteg életében, lelkében általában hatalmas felfordulás van, és a külsőségekben látja a megoldást, ha otthonában rend van, akkor szerinte lelke is harmóniában lehet. Pedig ez nem így van. A betegeknek általában társas viszonyaik is felületesek, ha egy könyvet is arrébb mozdítunk, képesek óriási vitát generálni.
A függőségből, a kezdeti stádiumban még önerőből is le lehet szokni, ha elmegyünk szórakozni, sokat vagyunk társaságban és más, teljes figyelmet követelő hobbit találunk magunknak (például sportoljunk). Amikor azonban már súlyosabb a helyzet, akkor szakemberhez kell fordulni, mert magunk már nem leszünk képesek megoldani a problémát.