LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az ókori Rómában speciális névadási szokások voltak, legalábbis a patríciusok körében. A patrícius férfiak neve hagyományosan 3 részből állt: praenomen, nomen gentile, cognomen. Ez az elnevezési szokás az etruszkoktól származik.
A praenoman a kapott nevet jelöli. Ez nem teljesen azonosítható a napjainkban használatos keresztnévvel, de ugyanúgy születéskor kapott, választott név. Nem volt túl széles a skála, amiről választhattak, a leggyakoribban száma kevesebb volt, mint 40. A gyakori névrokonság oka egyrészt az, hogy a pater familias sokszor önmagáról nevezte el a gyermekét. Az első néhány fiúnak még választottak nevet, de ha sok volt a gyerek a családban, a sokadikat már csak sorszámozták: Quintus: ötödik, Sextus: hatodik, Septimus: hetedik, Octavus: nyolcadik, stb. Leggyakoribb nevek a következők voltak: Caius, Lucius, Marcus, Tiberius, Titus, Tullus. A nőknek egyáltalán nem volt praenomenjük.
A második név, a nomen gentile a nemzetségnevet jelölte. Az eredeti nemzetségek azok voltak, amik Rómában a kezdet kezdetén letelepedtek. De ahogy nőtt Róma, úgy jöttek a városba új törzsek, ezek neve nem hasonlít az eredeti nemzetségek neveire, hanem földrajzi nevekkel azonosították magukat. Íme néhány jól ismert ősi nemzetségnév, Aemiliusok, Claudiusok, Corneliusok, Domitiusok, Iuliusok, Pompeiusok, Serviliusok Antoniusok és Valeriusok.
A harmadik név, vagy cognomen, vagyis a gúnynév, ragadványnév. Célja az lehetett, hogy a gens tagjait valamilyen módon megkülönböztessék egymástól. Eredetileg valamilyen fizikai tulajdonság vagy személyiségjegy alapján kapták ezt a nevet, de gyakran nem is tudták, hogy a szó valójában mit jelent. Néhány példa: Caesar nevének jelentése „hajas”; Cicero neve a borsóra utal, Naso = nagyorrú, Flaccus = fonnyadt, lelógó, Labeo = vastag ajkú, Plautus lúdtalpast jelent, Strabo = kancsal, Maximus pedig nagy növésű.
