LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Vannak tipikus félreértések az egyenrangúsággal kapcsolatban. Ilyen pl., amikor az egyenlőséggel, sőt az egyformasággal tévesztik össze. „Minden ember annyira különböző – mondta egy ismerősöm -, hogy teljesen értelmetlen az egyenlőségről beszélni.” Legnagyobb csodálkozására igazat adtam neki, hozzátéve, hogy pszichológiai szempontból valóban nem lehet egyenlőségről beszélni, legfeljebb jogi vagy társadalmi szempontból. Az egyenrangúság azonban nem azonos az egyenlőséggel, sőt még a hasonlósággal sem. Lényege inkább az egyéni különbözőség és az emberi méltóság elismerése, az a beállítottság, amely szerint a partner – legalábbis lehetőségeit, a benne rejlő adottságokat tekintve – éppolyan értékes ember, mint mi.
A másik félreértés rendszerint akkor keletkezik, amikor egy zárt házasságban próbálják megvalósítani az „egyenlőséget”. Manapság sok ilyen próbálkozás van, hiszen a patriarchális monogámia egyre nyilvánvalóbban tarthatatlanná válik, a szabadság és egyenlőség eszménye úgyszólván áthatja korunk levegőjét. A feleség lázadozik, mert felvilágosították, hogy neki is ugyanolyan jogai vannak, mint férjének. A lázadás abban áll, hogy féltékenyen figyeli, mit csinál, „mit enged meg magának” a férje, hogy aztán tüntetőleg ő is ugyanazt tegye vagy legalábbis kárpótlást, elégtételt követeljen.
Ilyenkor elkezdődik a jogok és kötelességek méricskélése a „fele-fele” elv alapján. Először is kiosztják a feladatokat: ez a férjé, ez meg a feleségé. De mindketten csak akkor hajlandók elvégezni a magukét, ha ellenőrizték, hogy a másik is csinálja. Gondosan ügyelnek, nehogy a másik valamilyen előnyhöz jusson; ha mégis ez történik, úgy azonnal meg kell osztania vagy kárpótlásról kell gondoskodnia. Mintha állandóan valami eredményjelző táblára figyelnének, amelyről leolvasható a köztük folyó verseny pillanatnyi állása. E verseny fő szabálya, hogy mindegyik csak akkorát dobhat, mint a másik.
Van-e ennek köze az igazi egyenrangúsághoz?
Nyilvánvaló, hogy nincs. Nyilvánvaló, hogy ez csupán torzképe, karikatúrája az egyenrangúságnak; csak arra jó, hogy csatatérré változtassa, és egyformán nyomorúságossá tegye a házastársak életét. A kisajátítási törekvés itt nem szűnik meg, csak álcázódik. Mivel egyik sem hajlandó eltűrni a másik önállóságát, szabad fejlődését, inkább mindketten lemondanak az önmegvalósításról, „kompromisszumot kötnek” az unalom és megrekedés jegyében. Egyenlőségük olyan, mint a raboké egy maguk-építette börtönben.
