Az önmegismerés problémája nem redukálható az öntudatra, az önmagunk fölötti reflexióra. Tudatosíthatjuk, reflexió tárgyává tehetjük önmagunkat, de ez még nem jelenti, hogy ismerjük is „Én”-ünk lényegét. Ezt csak egy egész élet tapasztalata hozhatja meg. Bármilyen mélyen hatoljunk is be „Én”-ünk belsejébe, nem találunk ott mást, mindig csak egyes tudati aktusokat: érzeteket, képzeteket, gondolatokat, érzéseket stb.
Mind a külső, tárgyi cselekvések, mind a gondolkodói tevékenység végrehajtásához a személyiség sajátos „megkettőzésére” van szükség: az „Én”-nek mindig „két nyulat” kell kergetnie egyszerre – gondolnia kell a külső dolgokra és egyidejűleg arra, hogy gondolja őket. A színpadi élmény állapota fejezi ki ezt a legteljesebben. A színpadon levő színész tudatában egyrészt jelen vannak azok a világos, mély érzésekkel és szenvedélyekkel teli képmások, melyeket egy előre lefektetett program, a szerzői szöveg tartalma diktál és hív életre, másrészről és ezzel egyidejűleg végbemegy saját játékának mintegy kívülről történő, higgadt megfigyelése és önkontrollja.
A világ tudatosításának minden aktusába elkerülhetetlenül belejátszik az öntudat ellenőrző és irányító hatalma, mely alól akkor sem mentesül az ember, ha mélyen belefeledkezett a valóságos tárgy tanulmányozásába. Tudati aktus csak az „Én”-nel együtt létezhet. Nem gondolkozhatunk úgy, hogy ne legyünk egyben ennek tudatában. Semmiféle elmerülés a külső valóság világába – legyen ez akár a legönfeledtebb – a tudat objektív irányultságának semmiféle állapota sem jelenti önmagunk abszolút elvesztését.
Címkékálmok belső én éntudat filozófia misztikum önismeret öntudat teológia tudat tudomány