A kopaszom

Kopasz vagyok. Na és? 55 éves koromban. Hisz annyi a nálamnál jóval fiatalabb kopasz.
De miért éppen velem történt meg?! Hogy így sokkal öregebbnek nézzek ki. Kellett ez nekem? Pedig amióta jó néhány évvel ezelőtt a lányom csak úgy, menet közben odavetette:
– Apám, te kopaszodsz!, azóta én mindent megtettem, hogy mentsem ami még menthető.
Figyelemmel kezdtem kísérni a tévében hirdetett, holtbiztosan hatékony hajhullás elleni szereket és reménykedtem, hogy a búskomor hajvesztés csak ideiglenes állapot, s ezeknek a szereknek állhatatos használata után nekem is délcegen dús fekete hajam lesz.
Így hát vettem, kentem, szedtem egymás után és egyszerre valamennyit. A drágákat és a legdrágábbakat is. És mondjam?
Mégis megkopaszodtam. Aztán elkeseredésemben egyszer, de csak egyszer, kísérletet tettem egy parókával is. Kiröhögtek. Elfogott az elkeseredés, a mélységes depresszió.
Mindaddig, míg egy napon jó barátom és jóakaróm szenvedésem láttán meg nem nyugtatott:
– Hát te nem tudod? Tudományosan megállapították, hogy nincs többet kopasz fej! Csak fenékig érő homlok.
Megköszöntem. Ő azóta már nem jó barátom.
Pedig mennyire nem volt igazam! Más szemmel kezdtem nézni a világot magam körül.
Rájöttem, hogy nemcsak igen sok a „magashomlokú”, hanem egyesek egyenesen igyekeznek ehhez a „társadalmi réteghez” tartozni. Sportolók, színészek, gondolkodóknak látszani igyekvők, na meg…azok, hát igen, azok a tarra beretvált bőrfejűek, akik viselkedésükkel igyekeznek lejáratni az előbbieket.
S most a kettő közül választásra kényszerülve a kalap mellett döntöttem. Persze most meg ezen akadtak fenn az állandóan fennakadók.
„Mi az, tán madarat rejtegetsz a kalapod alatt, hogy még a templomban is alig akarod levenni?!” Hát tessék, most légy okos, Domokos!