LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az 1543-ban, a Tanegashima szigetére sodródott portugálok közvetítésével került először puska Japánba. Ez jelentős változást idézett elő a Hadakozó Fejedelemségek korának
harcászatában.
A íj szerepét – melynek technikájában eddig egymással versengtek a busik – most átvette a hasonlóan lőfegyverként működő puska. A japánok az eredetileg is praktikus, európaiaktól átvett puskát továbbfejlesztették, így kiváló lőfegyvert készítettek, amelyet úgy tűnik még exportáltak is. Ismert példaként szolgál erre a nagasinói ütközet, amelyben Oda Nobunaga és Tokugava Iejaszu nagyszámú lőfegyvert használó, egyesített erői megsemmisítették Takeda Kacujori hagyományos lovas csatában jártas seregét.
Később azonban a japánok felhagytak e puskák használatával, és a husik ahelyett, hogy az íj helyett színre lépő puskát helyezték volna a harci technikák első helyére, inkább a kardban kezdtek el szellemi támaszt keresni. Noel Perrin „Giving Up the Gun” címmel írt könyvet arról, hogyan mondtak le a japánok a puskáról. Ebben egy nagyon lényeges pontra mutat rá. A busik eredetileg a csatákban mérték össze, mennyire gyakorlottak a harci technikákban. Hősnek számított a tábornok, aki a gyakorlás kiteljesítése révén az íj mesterévé vált. Ezzel szemben a lövészek általában a jelentéktelenebb feladatokkal foglalkozó, alacsonyabb rangú husik közül kerültek ki, akiket „asi-garu”-nak („könnyű lábúak”) neveztek. A japán harcosok számára taszító volt a gondolat, hogy egy gyakorlott tábornok életét veszítheti akár egy alsó rangú husi egyetlen lövésétől is. A csata több volt puszta öldöklésnél: A gyakorlás révén elsajátított technika felhasználásával, halálfélelem nélkül, a tiszta küzdelem szabályai szerint zajlott. Éppen ezért volt az egész sereg által csendben megfigyelt, személyes küzdelem a legnagyobb dicsőség.
Úgy is mondhatjuk, hogy a harc a szamurájok számára egyfajta esztétikai értéket hordozott magában. Ez az eredete az ún. busidónak („a harcosok útja”) is.
