LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az akkori harcok lovas csatákban zajlottak, ami azt jelentette, hogy lóról kellett nyilazniuk. A mai kjúdótól eltérően, nem álló helyzetben feszítették meg az íjat, ezért különleges technikára volt szükség, hogy a ló irányítása közben is tudjanak lőni. Ennek érdekében a korabeli husik sajátos gyakorlást folytattak a lovas íjászat képességének fejlesztésére, amit ,,kisa-no-micumono”-nak – azaz a lovas íjászat három gyakorlatának – neveztek.
Az első közülük a jabuszame. A korabeli csatákban az ikki-ucsinak nevezett egyéni összecsapás volt szokásban, azaz a híres husik egy az egy elleni küzdelmet vívtak. A csatában a tömeg közé vegyülve, nagy hangon kiáltották saját családi és katonai hátterüket, ily módon kerestek méltó ellenfelet a harchoz, hiszen nem volt értéke egy gyenge ellenfélen aratott győzelemnek. A harcra érdemes ellenféllel oly módon küzdöttek meg, hogy a harcot felfüggesztő két sereg figyelő tekinteteinek kereszttüzében, lovaikkal a másik felé vágtázva egymásra nyilaztak.
Szükséges volt, hogy mielőtt a lóval egymáshoz érnének, sebesen több nyilat is kilőjenek egymás után. Ennek a technikának az elsajátítására szolgált a jabuszame gyakorlás.
Egy egyenes lovaglópálya három különböző pontján céltáblát állítottak, amelyekre vágta közben nyilaztak. Ez a fajta gyakorlat arra szolgált, hogy az íjat minél gyorsabban felhúzva, minél sebesebben tudják kilőni nyilaikat.
A második fajta gyakorlás neve inu-ou-mono („kutyaűzés”). A lovon való íjhasználatnak voltak korlátai, melyek közül a legnagyobb hátrányt az jelentette, hogy csak a tőlük balra elhelyezkedő ellenségre tudtak lőni. A japán íj különösen hosszú, több mint 2 méter. Ezt bal kézben tartva, a húrt jobb kézzel megfeszítve lőtték ki a nyilakat, azaz ez a bal kézben tartott, hosszú íj mindig a ló testének bal oldalán helyezkedett el. Lovagló-ülésben rendkívül nehéz egy ilyen hosszú íjat a ló nyakán keresztül jobb oldalra átemelni. Még ha sikerülne is, ebből a helyzetből az íjat jobb kézzel fizikai képtelenség lenne teljesen megfeszíteni. Ennek következtében kizárólag a tőlük balra található ellenséget tudták támadni, ami fontossá tette, hogy a lóval úgy manőverezzenek, hogy az ellenség mindig tőlük baloldalra kerüljön.
A gyakorlat, ami arra szolgált, hogy a célpontot a ló irányításával balra tereljék, majd lenyilazzák az inu-ou-mono volt. A kör alakú lovaglópálya közepén szabadon engedtek egy kutyát, amelyet a lóval manőverezve próbáltak üldözni és eltalálni. Kigondolták a módját, hogy a nyíl ne szúrjon, így a kutya nem pusztult el akkor sem, ha eltalálták és folyamatosan tudtak edzeni. A gyakorlás során igyekeztek úgy irányítani a lovat, hogy a sebesen mozgó kutya mindig tőlük baloldalra kerüljön.
Az utolsó a lovas íjászat három gyakorlata közül a kasza-gake. Ennél a gyakorlatnál egy, a távolban felfüggesztett kalapot használtak célpontként, amelyre lóhátról nyilaztak, és a távolba nyilazás gyakorlására szolgált.
