LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A hangszerekre utaló első régészeti emlékek Kr.e. 3000-ből származnak. A kutatások szerint a sumereknél abban az időben már számos hangszer ismert volt, amelyekből feltehetően együtteseket állítottak össze. Írott emlékekből tudjuk, hogy ismerték az antifónás éneklést, amelyet a templomokban adtak elő.
A sokféle ősi kultúra hagyományainak keveredése, a hosszú érési folyamat az indiai zenét a világ egyik legnagyszerűbb művészetévé tette. A szanszkrit Rigvéda himnuszait (10-14.század) még ma is éneklik. A hindu hiedelmek szerint a szangíta ereje képes befolyásolni a világmindenséget, megszabadítva az egyén a születés, a halál és újjászületés körforgásától. A rágák az északi-indiai klasszikus zene alappillérei. A főrágák száma kb. 200, mindegyiknek megvan a maga hangsora és sajátos szabályrendszere. Némelyik bizonyos évszakhoz, vagy napszakhoz kötődik, míg vannak kifejezetten nőies vagy férfias rágák is. A rága előadása mindig ugyanazt a koreográfiát követi. A rága az alapával indul. Az ezt követő két szakasz a jorh és a dzsala. Az utolsó szakasz a gath. Egy másik jellegzetes india zenei fogalom a qawwali, egy spirituális ének, amely az énekest közelebb hozza a misztikus erőkhöz. A műfaj hagyományai egészen a 9. századig nyílnak vissza, mai megjelenési formája a 13. században alakult ki. A mai qawwali egyik meghatározó elem a harmónium, amely az 1900-as években keresztény misszionáriusok útján jutott el Indiába. Bár a harmónium javára írható, hogy nem kell mindig újrahangolni, ugyanakkor azonban nem mindenki jó szemmel a használatát, mivel nem valósítható meg általa a sruti, vagyis a rugalmas alakítható hangközértékek, amelynek köszönhetően ugyanaz a hang kissé magasan van, vagy mélyebben is megszólalhat. Rabindranath Tagore egyenesen „az indiai zenére mért csapásnak” nevezte a harmóniumot.