LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A japán budó-történetnek ebben a korszakában különös figyelmet érdemlő esemény volt a japán kard tökéletesedése.
A fémkultúra valószínűleg az i.e. 3. század végén, a Jajoi-korszak elején került Japánba. Ahogy már említettük, fegyverként főleg az egyélű kard vált használatossá. Ezt a Kínából származó, teljesen egyenes pengéjű kardot csokutónak („egyenes kardnak”) nevezték, amelyen később egyedülálló változások mentek végbe Japánban.
Először is, szórtnak nevezett, ívet leíró forma alakult ki. Erre a formai változásra azért volt szükség, mert a teljesen egyenes penge az ellenség levágásakor könnyen eltörhetett.
Azáltal, hogy a kardot görbülettel ellátva elvezettek egy kis energiát, megtalálták a megoldást, hogyan tegyék könnyen vágóvá a kardot anélkül, hogy az eltörne. Úgy tartják, hogy a japán szigetek észak-keleti részén befolyással bíró, emisinek nevezett népcsoport által használt varabite-tó („páfrány-markolatú kard”) is hatással volt erre a változásra. A varabite-tó teljesen egyenes pengéjű kard, de a pengének a kézben tartott markolathoz csatlakozó része a japán „ku” írásjegyhez hasonló formán megtört.
A második változás, hogy az eddigi, egyenes kardok pengéjének oldala lapos volt. amit hira-zukurinak (lapos kiképzés) neveztek. Ezt váltotta fel a kidomborodó oldalú forma.
A hegy módjára kiemelkedő részt sinoginak hívják, azaz a hira-zukurival szemben az ilyen eljárást sinogi-zukurinak nevezik. A hira-zukuri esetében a kard könnyen törik, mivel gyenge az oldalról érkező behatásokkal szemben. Azáltal, hogy ezen a lapos felületen domborulatot képeztek, az oldalirányú ütéseknek is ellenállóvá, így nehezen törhetővé tették a pengét. A szori és a sinogi teljesen újszerű japán elem volt, ezért az ilyen kardokat az eddigi, kínai eredetű kardoktól megkülönböztetve nihontónak („japán kardnak”) kezdték nevezni.
A nihontó valószínűleg a Heian-kor közepe táján formálódott ki. Ugy gondolják, hogy az addigi egyenes kardok technikáiban a vágás helyett inkább a szúrás és az ellenfél
agyonverése dominálhatott, ám a szőri és a sinogi megjelenésével a vágástechnikák is fejlődésnek indultak.
A nihontó később rendkívül dicsőséges szerephez jutott a japán budó történetében, ebben a korban azonban minden bizonnyal még csak másodlagos eszköznek számított.
A középkori harci technikák közt az íj töltötte be a vezető szerepet.
Habár a középkor busijai minden lehetséges harci technikát elsajátítottak, közülük mégis az íjat részesítették előnyben. Középkori megnevezésük „íjat és nyilat használó
személy” volt, környezetük pedig a nyilazási technikájuk kiválósága alapján ítélte meg őket.
Híres íjász volt Naszu no Joicsi, aki a Minamoto és Taira család folyamatos harcainak idején a Minamotok oldalán küzdött. A jasimai csatában egy Taira-klánból származó nő
legyezőt tűzött a tengeren ringó hajó árbocára, hogy annak lenyilazására hívja ki Naszu no Joicsit. Naszu no Joicsi lovon a tengerbe gázolt, majd ebből a hatalmas távolságból is
csodálatra méltó módon lelőtte a legyezőt. Állítólag Joicsi lenyűgöző nyilazási technikáját látva nem csak a Minamoto, de még ellenségük, a Taira család serege is éljenzésben tört ki.
