Kétéltűek (Amphibia) és hüllők (Reptilia)

A kétéltűek a szárazföldi gerincesek legősibb osztálya. Elődeik 350 millió éve kezdtek áttérni a vízi életmódról a szárazföldire. Ők a halak egy ősi ágából származtak, amelyhez legközelebb a mai bojtosúszós halak állnak. Mell- és hasúszóikból fokozatosan kezdetleges lábak alakultak ki, amelyekkel a sekély vízből a szárazra tudtak evickélni. A szárazföldi gerincesek tehát nem a közismerten változatos „modern” halakból jöttek létre, hanem egy sokkal primitívebb csoport leszármazottai.A földtörténeti ókor devon korszakának növényekkel és rovarokkal már gazdagon benépesült szárazföldje roppant vonzó élőhelyet jelenthetett, hiszen még mentes volt a ragadozóktól, és bővelkedett táplálékban. A tengerben viszont ez utóbbi a halak és egyéb nagy tengeri állatok kibontakozása miatt már igencsak megfogyott. E hatalmas új élettér meghódítása tehát óriási előnyökkel kecsegtetett. A szárazföldi élethez való alkalmazkodás során a mai kétéltűek ősei hamar formagazdag újításokkal rukkoltak elő. Egyik fejlődési águkon végül is megjelentek a hüllők, amelyekből aztán kialakult a két legfejlettebb gerinces osztály, a madarak és az emlősök.A kétéltűek és hüllők egykor terebélyes osztályaiból csak viszonylag kevés faj élte túl azokat a drasztikus változásokat, amelyek életkörülményeikben az évmilliók során végbementek.A kétéltűek ma már csak kevés élőhelyen tartoznak a jelentősebb csoportok közé. Méretük is szerény maradt. A legtöbb faj hossza csak néhány cm; a 20 cm felettiek száma alacsony. Kivételnek számítanak az óriás szalamandrák 1,5 m-es testhosszukkal. A földtörténeti múltban élt nagyobb testű kétéltűek már régen átadták helyüket náluk életképesebb fajoknak.A kétéltűek mind változó testhőmérsékletű állatok. Saját hőtermelésük ugyanis oly csekély, hogy nem képesek testüket állandó hőfokon tartani, az a környezetével együtt változik. Izmaik és egyéb szerveik tehát csak akkor tudnak csúcsteljesítményen dolgozni, amikor a külső hőmérséklet megfelelő.Ez a függőség a gyorsabban és erősebben ingadozó hőmérsékletű szárazföldön jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint a vízben, amely sokkal inkább mérsékli a szélsőségeket. A kétéltűek többsége e tekintetben súlyos konfliktushelyzetben van. A nap melege egyfelől mozgékonyabbá teszi őket, másfelől érzékeny vízveszteséget is okoz, mivel bőrük alig véd a kiszáradástól. A veszteséget vízfelvétellel kell pótolniuk, ami szintén a bőrön át történik. A legtöbb kétéltű ezért szorosan kötődik a nedves biotópokhoz. Az a néhány faj, amelynek sikerült jobban elszakadnia a nyílt vizektől, tevékenységét az éjszaka hűsére kell hogy korlátozza, amikor a levegő páratartalma magas.

Kapcsolódó fórumok:

• adrian mole és a kis kétéltűek pdf
• kétéltűek fajtái