Találjuk meg önmagunkat!

A meditáció véget nem érő mozdulat. Soha nem mondhatjuk azt, hogy meditálunk, vagy hogy meghatározott időt szánunk a meditálásra. Ez nem elhatározás kérdése. A meditáció áldásában nem azért részesül valaki, mert rendszeres életet él, vagy meghatározott időbeosztást, erkölcsöt követ. Csak akkor van részünk benne, ha a szívünk valóban nyitott. Nem a gondolkodás kulcsa nyitotta ki, nem az intellektus vigyázza a biztonságát, hanem amikor olyan nyitott, mint a felhőtlen égbolt; akkor meglátogat, anélkül hogy tudnánk, anélkül hogy hívtuk volna. De nem lehet megóvni, megtartani, imádni. Ha megpróbáljuk, soha többé nem jön: akármit csinálhatunk, el fog kerülni. A meditációban nem vagyunk fontosak, nincs helyünk benne; szépsége nem mi vagyunk, a szépség benne magában van. És ehhez nincs mit hozzátenni. Nincs értelme kinézni az ablakon azt remélve, hogy véletlenül elkapjuk, vagy egy besötétített szobában ülni és várni rá; csak akkor jön, amikor egyáltalán nem vagyunk ott, és az általa nyújtott boldogságnak nincs folyamatossága.
A mérföldekre elnyúló hegyek a végtelen kék tengerre néztek. Majdnem teljesen kopár, nap-égette, kis bokrokkal tarkított hegyek voltak, és a bevágásokban fák nőttek, nap- és tűzégette fák, de azért ott álltak, virultak csöndesen meghúzódva. Egy bizonyos fa, egy óriási tölgy látszott uralni az összes környező hegyet. A másik hegy tetején pedig egy halott, tűzégette fa volt; csak meredezett ott csupaszon, szürkén, egyetlen levél nélkül. A hegyeket, szépségüket és a kék égre kirajzolódó körvonalaikat nézve úgy látszott, mintha ez a fa egyedül tartaná az égboltot. Sok ága volt, mindegyik élettelen, ezek soha többé nem érzik a tavaszt. Mégis kecsességével és szépségével a fa egészében fölöttébb elevennek látszott; úgy érezted, mintha a részévé válnál minden külső hatás nélkül, időtlenül. Úgy tűnt, örökké ott lesz, mint ahogyan a nagy tölgy is a völgyben. Egyikük élt, a másik halott volt, és kizárólag ez a két fa számított ezek között a napégette, tűzpörkölte, a téli esőkre váró hegyek között. Az élet teljességét láttad, beleértve a saját életedet is abban a két fában – az egyik eleven, a másik holt. És közöttük szeretet terjedt szét, védőn, látatlanul, igénytelenül.
A ház alatt egy anyaállat lakott négy kicsinyével. Aznap, amikor megérkeztünk, a verandán voltak, a mosómedve-anya és a négy bocs. Azonnal barátkozni kezdtek – élénk fekete szemük-kel és puha mancsukkal -, ennivalót kértek, és ugyanakkor idegesnek mutatkoztak. Az anya tartózkodó volt. Másnap este újra megjelentek, a kezedből ettek, és érezted puha mancsukat; készséggel ráálltak, hogy megszelídítsd, simogasd őket. És csodáltad szépségüket és mozgá-sukat. Pár nap múlva tele volt velük a ház, és érezted bennük az élet mérhetetlenségét.

Kapcsolódó fórumok:

• soha többé petefészekciszta pdf
• soha többé petefészekciszta
• petefészekciszta soha többé könyv
• petefészek ciszta soha többé
• mioma soha többé könyv letöltés
• sohatobbemioma