LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A lábbelik története az őskorig nyúlhat vissza, de Európában még néhány száz évvel ezelőtt is mezítláb jártak az emberek. Az időjárás viszontagságai, a természetes talajon való járás, a földmunka kényszeríthette az embert, hogy lábbelit viseljen. A mezítlábasságot a puha lábbelik követték, amelyek tökéletesen követték a láb formáját és mozgását. Ide sorolhatjuk a bocskort, a saru kezdetleges változatát, a kapcát, a szekernyét, de még a középkori cipőket is, amelyek talpa csaknem olyan puha bőrből készült, mint a felső része. Ezek azonban nem védték megfelelően a lábat, ezért volt szükség a kemény talpú lábbelikre. Eleinte ezeket csak az előbbiekre húzva viselték kedvezőtlen időjárási viszonyok között.
Nagy találmánynak számított a puha felsőrész és a kemény talp egy lábbelin való egyesítése, és a 16. század végén megjelenő cipőkéreg és sarok. Hamar elterjedt, és széles körben használatossá vált a törököktől hozzánk került csizma és papucs, amelyek már kezdetben is merevebbek voltak, mint elődeik.
A 17. századtól elvált a nyugati divattól a magyar viselet, illetve az addig egységes lábbelik is különböztek egymástól, és már mást viseltek a férfiak és a nők. A 18. századtól már nagy kínálatból válogathatott a köznép társadalmi hovatartozásától függően. Ekkortól vált el igazán a különböző társadalmi rétegek lábbeli viselete. Azonban mindig volt egy szegény réteg vagy valamilyen körülmény, amely életben tartott egy-egy régebbi lábbelit és annak megnevezését.
A szükségtől eljutottunk hát a divatig, és már talán ezen is túlhaladtunk. Eljutottunk az egyéni lábbelikig, gyakran a flancig. Már nem csak a funkció a fontos, és hogy megfeleljen a társadalmi feltételeknek, elvárásoknak, hanem nagyon jelentős szerepet kapott az egyediség, az hogy minél feltűnőbb, minél egyedibb legyen a lábbeli, és hogy minél jobban kifejezze személyiségünket.
