LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Bevezetés az erdőbe
Hat feljegyzés a következő évezrednek című könyvből a gyorsaságra hívja fel a figyelmet Umberto Eco Calvino előadása nyomán. Lényege, hogy rengeteg mindent kihagynak pl.: egy meséből, csak hogy gyorsabban történjenek az események. Az elidőzésnél számtalan esemény és szereplő zsúfolódik össze, így nem mondhat el mindent a történetbe a világról. Jelzésekkel él, ezért olvasóval végezteti el azt a feladatot, hogy kipótolja a szöveget. Néha az elbeszélő nem fejezi be a történetet, hanem hagyja, hogy az olvasó képzelje el a folytatást. Van Mintaolvasó és Mintaszerző.
A Loisyi erdő
Az elbeszélő szöveg elemzését az erdőhöz hasonlítja, mivel kétféleképpen lehet keresztülmenni. Az egyik mód, hogy egy vagy több úton próbálkozunk, a másik az, hogy sétára indulunk és felfedezzük. Minden ilyen szöveg az első szintű olvasónak szól, de minden szöveg szól egy másodszintű olvasónak is. Vannak olyan mesék, amelyeket „egyszerű formájúaknak” neveznek, mivel csak történetük van, cselekményük nincsen. Felveti az évszámok fontosságát, mivel ha csak egy évszám is van könyvbe, abból sok mindenre lehet következtetni. Poe Holló című verse is előtérbe kerül. A refrain hatásosságát, amely „hangban és gondolatban egyaránt, teljesen az egyhangúság erejére” alapszik, s a tetszésre, amelyet „csupán az azonosság, az ismétlődés érzése” hozz létre. A refrain-nak egyetlen szónak kell lennie, így kézenfekvő volt a „nevermore” (sohasem) szó. De Poe szerint józan ésszel alig lehet eleven ember szájába adni, ezért egy beszélő állat, a Holló szájába adta. Valójában azt árulja el, milyen felfedezéseket vár el a második szintű olvasójától.
Lézengés az erdőben
A szöveg lusta gépezet, amely az olvasótól várja, hogy végezze el a munkája egy részét. Az időzés nem időfecsérlés: az ember sokszor azért időzik el, hogy megfontolja döntéseit. Olyan séták következnek, amelyekre a szerző stratégiája indítja az olvasót. Az egyik technika az időzítési vagy lassítási, amelyben a szerző az olvasót arra vezeti, hogy ő tegye meg a „következő sétát”. Az olvasónál a folyamatos tippelés az olvasás nélkülözhetetlen érzelmi tartozéka. Alessandro Mazoni A jegyesek című művében a főszereplő meglát két „brávót”, s ahelyett, hogy az író rátérne arra a részre, hogy mi fog történni, oldalakon keresztül részletezi, hogy milyenek voltak a brávók. A jellemzés végén megjelenik a „Mit tegyen?” kérdés. Ezzel a váratlan fordulattal invitálja a „következő sétára” az olvasót. Beszél az átugratásról és az elnyújtásról is. Az átugratás az, mikor egy szövegbe nincs metafora stb. csak a tömör történet, ami valljuk be, nem igazán érdekes. Az elnyújtás viszont teli van nyelvi eszközökkel, ami élvezetessé teszi az olvasást. A pornográf filmekről; ha egy filmben 2 szereplő annyi idő alatt jut el A ponttól B pontig, mint a való életben, egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a pornográf filmmel van dolgunk. A hosszú párbeszéd és a végkifejlet húzása az izgulási idő elnyerésére szolgál. Létezik olyan eset is, amikor az idő lelassítása arra készít fel, hogy belépjünk egy olyan világba, ahol nem számít az idő. Manzoni egyik leírása: geográfiai dimenzió, topográfiai dimenzió, történelem, Abbondio története. Leírásait Isten szemszögéből kezdi, majd fokról fokra veszi át a tájat benépesítő emberi lényeg szemszögéből.
Lehetséges erdők
Amikor valamilyen fikciós művel van dolgunk, alapszabály, hogy az olvasónak hallgatólagosan el kell fogadnia egy fikciós egyezményt, amelyet Coleridge a „hitetlenkedés felfüggesztésének” nevezett. Az olvasónak tudnia kell, hogy amit elbeszélnek, az egy képzeletbeli történet, de nem szabad hinni azt, hogy az író hazugságokat ír. John Searle szerint a szerző úgy tesz, mintha igazat mondana, az olvasó pedig úgy tesz, mintha az elbeszélt események valóban megtörténtek volna. A tényleges világ az, amikor egy személyt vagy bármit úgy képzelünk el, ahogy tapasztaltunkból ismert világba létezik. Fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolgonak, ami a létező világban történt, történik, vagy történni fog.
A Servandoni utca különös esete
Umberto Eco 2 könyvében határozott különbséget tesz a szöveg interpretálása és használata között, ám kijelenti, hogy a szöveg ábrázolásra való használata nem tilos. A fikciós szövegek hajlamosak metafizikai szűklátókörűségünk segítségével sietni. A való világban élünk, ami egy labirintushoz hasonlítható, ami nagy és bonyolult. Ösvényeit még nem sikerült felfedezni, egész szerkezetét nem tudjuk leírni. Néhányan Istent, a Mintaszerzőt keresték – Istent, a Játékszabályt, a Törvényt, amely megértetné, vagy egy napon megérteti majd velünk a labirintust.
Fiktív jegyzőkönyvek
A fiktív világot meg lehet próbálni ténylegesen fikcióként olvasni. Miért ne próbálnánk olyan fiktív világot kitalálni, amelyek éppannyira bonyolultak, ellentmondásosak és provokatívak, mint a tényleges világ? Pont ezt tette Dante, Rabelais, Shakespeare, Joyce. Tehát ez a fejezet arról szól, amikor kénytelenek vagyunk a fikciót és az életet transzponálni – vagyis az életet úgy olvasni, mintha fikció volna, s a fikciót, mintha az élet volna. Ezek az összekeverések lehetnek ártatlanak, kellemesek vagy éppen rémisztő. Bonomi szerint: „Avégből, hogy megértsük egy bizonyos állapotot leíró beszámoló tartalmát, a tartalomra nem szükséges az igaz és hamis kategóriát alkalmaznunk.” Ez nem teljesen nyilvánvaló, ha szóbeli beszámolót hallgatunk vagy olvasónk, hajlamosak vagyunk feltételezni; az író vagy a beszélő olyat mondd el, amit ismer. A természetes narráció olyan eseményeket ír le, amelyek valóban megtörténtek. A mesterséges narrációt viszont a regény, a fikció képviseli, amely csak úgy tesz, mintha igazat mondaná el a való univerzumból vagy a kitalált univerzumból. A fikció azzal igéz meg bennünket, hogy lehetőséget kínál, hogy korlátozatlanul vegyük igénybe képességeinket a világ érzékelésére és a múlt rekonstruálásra.
