Bob Rafelson rendezte The Postman Always Rings Twice című 1981-es filmet. Ennek kapcsán érdemes végiggondolni, hogy miért vált ki ma is erős hatást a nézőből ez a film. A 123 perces opus műfaja az alkotók szerint krimi, de a krimi poétikáján kívül esik, azon túlmutat a cselekményszövés, a jellemábrázolás, a kameramozgás, a vágások: minden.
Maga az alaphelyzet elég banális. Egy „harmadik” megjelenése és az iránta érzett szexuális vonzalom (szerelem?) felülírja a fiatal feleség nyugodt (mondhatni: unalmas) mederben folydogáló házasságát az idősödő görög fogadóssal. A szeretőjévé lett alkalmazottal szövődő kapcsolata viszont nem sematikus. A vonzás-taszítás ösztöne váltakozik az asszonyban; a se vele, se nélküle állapot pedig az idő előrehaladtával állandósul mindkettejükben. A férfi köztörvényes bűnöző: most is keresik valamiért. A nő tudja, legalábbis a jelekből sejti ezt, de talán éppen ezért, még inkább össze akarja kötni az életét a férfival. Vonzza a férfi hányatott, csavargó múltja? Vagy meg akarja menteni a bűnös férfi testét-lelkét? Nem tudjuk. Csakhogy kettejük között ott a mit sem sejtő férj.
Krimire utaló cselekménymozzanat az, ahogy megpróbálják eltenni láb alól a görögöt. Frank fél bármit tenni, hiszen „nyakán a hurok”, árnyékként követik a bűnüldözők, ezért az asszony vágja fejbe a férjét egy acélgolyókkal teli vászonzsákkal, de a váratlanul felbukkanó rendőr keresztülhúzza a tervüket: a férj kórházba kerül, és súlyos fejsérülése ellenére felépül. A fogadóban nagy görög murit csapnak Nicolas-Nick gyógyulásának örömére, és Cora – megkönnyebbülve, hogy nem lett gyilkos, és (talán) a „jó útra térés” reményében – vonzalma, vágyakozása ellenére – szakítani akar Frank Chambers-szel. Ez azonban nem sikerül. Túlságosan erős a kettejük közötti testi vonzalom. Ez után az eset után még erősebben, még végzetesebben összetartoznak. Együtt maradnak, kapcsolatukat továbbra is titkolják, de azzal nem számol a fiatalasszony, hogy a férj szexuális étvágya a fejsérülés után megsokszorozódik: gyereket akar Corától. Az asszony viszont fizikailag undorodik tőle, ő Franktől szeretne gyermeket, senki mástól. Így kerül sor a második bűntényre, az autóbalesetnek álcázott emberölésre. Ezúttal sikerül: a férj meghal. A tetemes életbiztosítási összegért cserébe egy rafinált ügyvéd kihozza mindkettejüket az előzetesből, és bár az asszony bizalma meginog kedvesében, a vonzalom ismét erősebb, mint a tények. Amikor Cora bejelenti, hogy gyermeket vár Franktől, mindketten nagyon boldogok. Frank feleségül veszi megözvegyült kedvesét. Új életet kezdhetnének. De mégsem! Cora vezetés közben megzavarja Franket a csókjaival, és a többi már sejthető: a várandós asszony kirepül a járműből, az autó felborul. Az utolsó filmkockák az út mellett zokogó, halott felesége kezét simogató férfit ábrázolják; ez a zárókép marad meg bennünk sok-sok órával, hónappal, évvel a film megtekintése után is.
Bár sokszereplős ez a mű, mint az amerikai filmek általában, valahol mégis egyfajta mikrodarab. Két hatalmas színészegyéniségre épül az egész. Jack Nicholson és Jessica Lange alakítása messze a forgatókönyv és a krimi-műfaj színvonala fölött áll. Emlékezetes, sőt felejthetetlen, amint ez a két művész a vásznon él, szeret, szenved, bűnhődik, üdvözül. Tehát nem a sztori, nem a kameraállás, nem a cselekményvezetés, nem a rendezés, hanem a színészi játék magasságai miatt feledhetetlen ez a film harminc év után is. Az ő alakításuk miatt nem puszta krimi, hanem hétköznapiságában is egyszeri és megismételhetetlen emberi dráma.
Viccesnek tűnhet, hogy a saját cikkemhez írok kommentet, de nem magamnak teszem, hanem a moderátornak. Gondolom, hogy cikkem első mondatának azért „csípték le” az elejét, mert olyan intézménynév volt benne, ami reklámnak számít. Ezért elnézést kérek, a jövőben figyelek.
Viszont nekem egy írói közösségtől furcsa, hogy a lerövidített mondatot – mely a rövidítés miatt nyelvileg helytelen lett – átalakítás nélkül közölték. A csonka mondat így lenne helyes: „Bob Rafelson 1981-ben rendezte The Postman Always Rings Twice című filmjét.” Üdvözlettel: Aula G.N.