LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Ez a kis alakú könyv akkor jelent meg, amikor Oroszország még Szovjetunió, Szentpétervár pedig még javában Leningrád volt, azaz 1972-ben. A 280 oldalas kismonográfia egy akkor rendkívül felkapott témával foglalkozik: a világirodalom egyik legnagyobb írójának, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijnek szentpétervári lakhelyeivel, emberi és írói szokásaival – az alatt az idő alatt, míg Oroszország akkori fővárosában élt. Mint ismeretes, Dosztojevszkij – miközben fiatalkorától folyamatosan írt – (had)mérnöki tanulmányokat is folytatott egy katonai oktatási intézményben. Minthogy ez színvonalas, jó nevű iskola volt, a fiatalember a szakmai tárgyakon kívül az általános műveltség számos elemét is itt sajátította el, és az sem elhanyagolható, hogy itt és ekkor ismerkedett meg a „megalázottak és megszomorítottak”, azaz a cári főváros szegényeinek és elesettjeinek életével közvetlen közelről. Hogy ez utóbbi milyen nagy hatással volt írásművészetére, könnyen beláthatjuk: elég csak a Szegény emberek című hosszabb elbeszélésének hőseire gondolnunk. Ezzel a megrázó művel indult el szépírói pályáján az ifjú Dosztojevszkij.
De Szentpétervárott ebben az időben nemcsak az ígéretes és érzékeny fiatal író, hanem a 19. század első felének számos irodalmi és művészeti nagysága élt vagy legalább megfordult. Többek között a „Hazai feljegyzések” nevű folyóirat tulajdonosa és szerkesztője: Krajevszkij, az akkoriban jó nevű író: Panajev, a költő Tyutcsev, a félelmetes tudású és szigorú, de igazságos kritikus: Bjelinszkij, a világhírű prózaíró: Ivan Turgenyev és így tovább. A névsor korántsem teljes. Dosztojevszkij akkoriban még nem volt annyira emberkerülő, mint később, így eljárt ezek közé az emberek közé; ismeretségek, barátságok alakultak ki közte és a korabeli orosz értelmiség színe-java között. Teljes joggal állítható tehát, hogy Szentpétervár nemcsak az író életében, hanem szellemi fejlődésében is az egyik legmeghatározóbb helyszín lett és maradt – haláláig.
