LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A kínai zene története több ezer évre tekint vissza. A kínai zeneelmélet abban különbözik a nyugati felfogástól, hogy abban a hangsúly sokkal inkább a zene filozófia, kozmológiai és tanító jellegén van. Az ókori kínaiak életében fontos szerepet játszott a zene, amelyet az állammal és a kormányzattal azonosítottak. Egy kínai szemében a zene a természet része, és szervesen kapcsolódik a világmindenséghez. Az első lejegyzett kínai emlékek a Kr. e. 4. századból származnak. A kínai hangszereket a kezdetektől fogva anyaguk és megszólaltatásuk módja szerint csoportosították. A cs’in vagy más néven a domoborúcitera (klasszikus hosszú citera) eredette a Tang-dinasztia koráig nyúlik vissza (618-907). A mai változatot íves, lószőrből készült vonóval szólaltatják meg, és nincsenek rajta lábak; a tíz pár selyemhúr fogáshelyeit a hangtestben elhelyezett, berakott elefántcsont korongok jelzik. A thai csakajt viszont egyetlen pengetővel szólaltatják meg, amely általában elefántcsontból, fémből vagy teknőshéjból készült. A 8. században a seng, egy bambuszsípból álló szájorgona már 17 sípból állt. Bár a seng hagyományos tánczene előadásához használt zeneszám manapság a kínai zenekar állandó hangszere. A rituális kínai templomi zene tovább él a dél-kínai Suzhou Mennyei Titokzatosság Templomában. A szerzetesek által előadott zene nagyon változatos: megszólaltatásában közreműködnek a selyemből és bambuszból készült hangszerek, furulyák és oboák, trombiták és ütős hangszerek. Az udvari zeneművek általában négy szakaszra oszthatóak: bevezetés, a téma kifejtése, átmenet és összefoglalás. A kun-csü opera a 16. században alakult ki az Ezerhegy vidékén. A megírt librettón alapuló darab dallamai lassú, általában 4/4-es ritmusúak. A legfontosabb hangszerei a titzu és a hsziao (haránt- és egyenes furulya). 1790-ben, a Cs’en-lung császár 80. születésnapjára rendezett ünnepségekre számos társulat érkezett Pekingbe; az általuk előadott operastílusok adták a pekingi opera magját.
