Az egyházak jelenléte a társadalom egész életét éppúgy áthatotta, mint az egyes emberét. Minden magyar állampolgár automatikusan valamelyik felekezet tagjának számított. A csecsemőt szülei vallása alapján anyakönyvezték és minden hivatalos iraton kötelezően szerepelt a„vallás” rovat. Az iskolákban kötelező volt a hitoktatás. A vallási megoszlás katolikus többséget mutatott 64%-kal. A reformátusok aránya 20%, az evangélikusoké 6%, az izraelitáké 5%, a görögkatolikusoké 2%, az egyéb vallásúaké 3% volt.
A katolikus egyház nem hivatalos államvallásként funkcionált. A kormány a hazai katolikus egyház fejének, a hercegprímásnak minden törvényjavaslatot eljuttatott előzetes véleményezésre. Íratlan szabály volt, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter csak katolikus ember lehetett. Ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy a kormányzó maga protestáns volt.
Minden egyház kiterjedt iskolahálózattal rendelkezett. Elitképző jellege volt a budapesti piarista, evangélikus és zsidó gimnáziumoknak, a debreceni, a sárospataki és a pápai református kollégiumoknak. Az egyházak számos szociális intézményt, kórházakat, árva- és menházakat, ingyenkonyhákat működtettek, de irodalmi és tudományos intézményeket is fenntartottak. Sok százezer embert tömörítettek a felekezeti jellegű vallásos egyesületek, így az Actio Catholica, a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT), a Kálvin Szövetség, a Soli Deo Gloria Diákegyesület.
Építészet
A 20-as évek végén megindult építkezéseken még kevésbé, azt követően azonban már erőteljesen mutatkozott az építőművészet Bauhaus irányzata képviselőinek a hatása, elsősorban Budapesten: az anyagi alapok és a modern megoldások elfogadására való készség ugyanis itt volt kedvezőbb (lásd pl. „lakótelep” a Rózsadomb alján, pasaréti római katolikus templom, Magdolna Baleseti Kórház). A beton, vasbeton és üveg mint új építőanyag felhasználása nem kevésbé inspriráló hatást gyakorolt, még ha évtizedek múltán a bauxitbeton időtállásának a korlátai növelték is a gondokat.