Kezdőlap / Társadalom / Történelem / A középkori várak ostroma

A középkori várak ostroma

A középkori várak vaskos, tömör falai sokszor leküzdhetetlen akadályt jelentettek az ostromlók számára. A 14. század előtt, amikor Európában még nem ismerték a lőport, a várostrom nehéz, és hosszadalmas feladat volt. Ha elegendő idő állt a támadok idejére, akkor a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy körülzárták a várat, és addig éheztették a védőket, amíg azok meg nem adták magukat.

A középkori várak nagy külső udvarát védőfallal zárták körül. A várakat gyakran építettek hegyre vagy sziklaszirtre, mert onnan ellenőrizhették a vidéket, és támadás is ritkábban érte őket. A vár védelmét vizesárok vagy folyó segítette. A középkori várak sebezhető pontjai a kapuk voltak, ezért ezeket védelmi rendszerrel erősítették meg. A főkapunál „barbakánt” vagyis kapuvédő tornyot emeltek. A vár körüli vizesárkon felvonóhíd vezetett át, amely felhúzott állapotban nem csupán újabb akadályt állított a támadók és a védők közé, hanem, távol is, tartotta őket egymástól. A rendszerint vészkijáratként is, szolgáló kiskapu is a védelmi rendszer része volt. Ellentámadás esetén a várvédők ezen keresztültörtek ki a várból.

A vár elleni támadásokat a falak lövetésével készítették elő, hogy a roham előtt meggyengítsék a védelmet. Ha a védők megjelentek a várfalon, jó célpontul szolgálhattak az íjászoknak, akik nagyíjjal vagy számszeríjjal nyilazták őket, bár a mellvédek valamelyes biztonságot nyújtottak az ott levők számára. A támadok ostromgépeket használtak, hogy meggyengítsék a várfalakat, illetve, hogy rést üssenek rajtuk. E messze hordó fegyvereket különbözőképp nevezték el, de a legtöbb hatalmas hajítógép volt. Muníciónak mindenféle kő megfelelt. A többnyire 450-500 mm átmérőjű köveket általában gömbölyűre faragták, mert akkor jobban repültek.
A támadok az ostromgépekkel gyújtólövedéket is hajítottak a várra annak reményében, hogy az épületek tüzet fognak. Ként és szurkot használtak, ám a leghatékonyabb gyújtóanyag a görögtűz volt, amelyet, a Konstantinápolyt védelmező bizánciak alkalmaztak az ostromló arabok ellen 673-ban. Máig ismeretlen az összetétele, mert a vízen is égett, és vízzel nem lehetett eloltani. Ha vizesárok vette körül a várat, akkor pontonhidat kellett építeniük, vagy feltölteni az árkot, hogy átjussanak. A védők a lőréseken vagy a talpréseken át, köveket és forró vizet zúdítottak az ostromlókra, akik könnyű célpontjai voltak a védők íjászainak is.
A támadok éppen ezért kerekekre szerelt és vastag gerendákból ácsolt, hordozható fedezék alatt húzódtak meg. Fedezékében döngethették a falat vagy a kaput a faltörő kossal, vagyis egy hatalmas szálfával, amelyet a katonák előre-hátralódítottak. A faltörő kos fején hegyes vaskupak volt. Ha nem volt vizesárok és nem sziklatömbre épült a vár, akkor az ostromlok gyakran alagutat, ástak a várfal alatt, és támfával kibélelték. Amikor elég hosszú szakaszon alátámasztották a falat, a támfát felgyújtották, és ahogy az elégett, a fal kidőlt.
A harci gépezeteket nem csak lövedék elhajítására használták. Az oszlásnak indult tetemeket-még, lovakat is- átdobták az ostromlott várba, hogy ott járványt keltsenek.

Ezt mindenképpen olvasd el!

Járványemlék Pest-Budán

A török uralom után szomorú képet mutatott Pest-Buda közegészségügyi helyzete. Az ostrom következtében a város …

Hozzászólás