LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Közismert, hogy a mai gyerekek nem tudnak sem szót fogadni, sem tiszteletben tartani a másik akaratát. De ki ez a másik, ha nem az a szülő, aki születésétől fogva neveli a gyereket, és aki nem tudja, mert nem mondták neki, hogy a nevelés egy hosszú és bonyolult kompromisszumkeresés önmagunk és a másik között. Azt hisszük, hogy „tilos tiltani”, tilos gyűlölni. Mindenki szép, mindenki kedves. Holott ez csak egy – az értelmiség körében elterjedt – ideális elképzelés. Mindannyiunkban él – emberekben és állatokban egyaránt – az elsődleges reflex: rátámadni az akaratunkkal ellenkező másikra. Az erőszak az az azonnali mozdulat, amellyel megszüntetjük az akadályt köztünk és a vágyott tárgy között. Az ölés reflexe előbb jelentkezik, mint a beszéd. Az állatok pontosan azért veszélyesek, mert rögtön támadnak, nem tudnak beszélni, hogy kifejezhessék a frusztrációjukat, a szorongásból vagy az alárendeltségből fakadó érzéseiket.
A szülő és a gyermek közti párbeszéden kell elgondolkodnunk; meg kell értenünk, és meg kell változtatnunk a viselkedésünket, ha azt akarjuk, hogy a gyermek agresszivitása ne vezessen tettlegességhez, hanem merüljön ki a panaszkodásban és a kiabálásban.
Az erőszak nekünk, civilizált embereknek és gyengéd szülőknek természetellenesnek tűnik. Mintha tolódna a hangsúly, saját életünk kerülne veszélybe, mintha óvakodnunk kellene tőle, tiltanunk vagy tagadnunk kellene: vannak olyan emberek, akik azt vallják magukról, hogy ők „nem erőszakosak” attól való félelmükben, hogy egy nap mégis erőszakosakká válnak…
