LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A hagyományos házasság szerepelőírásai és a romantikus szerelemfelfogás szerint egy jó (szerelmi) házasság minden igényünket kielégíti, ezért nincs és nem is lehet szükségünk másra. Ha mégis kiderül, hogy a házastárs mellett valamilyen hiányérzetünk marad, akkor az a házasság nem jó, akkor el kell válni és új házasságot kötni. Tehát: vagy minden, vagy semmi!
Ezt a merev előítéletet sokan „igényességnek” tartják és büszkék rá, holott valójában tragikus tévedés, amely csak arra jó, hogy csődbe juttassa a házasságot. Két szerelmes vagy a mézesheteit töltő ifjú pár persze joggal érezheti úgy, hogy egymás számára „mindent” jelentenek és kizárólag egymásra van szükségük. Ők abban a kapcsolati fázisban vannak, amikor egyre újabb kapcsolódási pontokat, kielégülési lehetőségeket fedeznek fel egymásban. Ekkor még – érthetően – minden lehetségesnek tűnik, mert egyik sem tudja pontosan, mi mindent rejt még számára a másik. Idővel azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mindkét oldalon maradnak a kapcsolatban kielégíthetetlen igények, amelyekről vagy le kell mondani, vagy másutt, mások segítségével kell kielégíteni.
A hagyományos házasság az ilyen igényekről való lemondást írja elő; pontosabban csak együttesen fenntartott külső kapcsolatokat tesz lehetővé, s kizárólag olyan személyekkel, akiket mindkét házastárs egyformán elfogad. Ezek száma azonban még igen széles ismeretségi kör esetén is meglepően kevés. Egy szociológus (N. Babchuk) egyszer megkért 116 házaspárt, hogy külön-külön írják le, kik a legjobb barátaik, legszívesebben látott ismerőseik. Amikor a névsorokat összehasonlították, kiderült, hogy mindössze hat házaspár nevezte meg ugyanazokat a személyeket, a többiek mind eltérő listákat állítottak össze. Ez az eredmény nagyon elgondolkoztató. Ha a házastársak ennyire nem értenek egyet abban, hogy kikkel barátkozzanak, akkor végeredményben jóformán senkivel sem fognak barátkozni vagy csak nagyon felszínesen, „társasági szinten”.
