A hattyúk jól megtermett, feltűnően hosszú nyakú madarak. Mind a nyolc fajuk sokat időzik a vízen, ahol fejüket és nyakukat a felszín alá dugva, olykor tótágast állva, „szűrögetéssel” táplálkoznak. Némelyikük legel is – a koszkoróhattyú például vízi otthonához közeli rétekre jár, az eurázsiai kis hattyú pedig gyakran keres fel szántóföldeket, kiváltképp a téli gabonák sarjadó vetését.
Valamennyi hattyú édesvizekben él. A déli féltekén három faj honos: a Dél-Amerika déli részén élő koszkoróba- és fekete nyakú hattyú, valamint az ausztráliai és új-zélandi fekete hattyú. Csak az északi féltekén fordul elő az észak-amerikai trombitás és fütyülő hattyú, az Európában és Ázsiában sokfelé elterjedt kis vagy Bewick-hattyú, valamint az énekes hattyú. A bütykös hattyú világszerte elterjedt, az európai tavak talán legismertebb hattyúfaja, de betelepítették Dél-Ausztráliába, továbbá Tasmaniára és Új-Zélandra is.
A kifejlett egyedek pompás tollazatúak. A legtöbb faj fehér, kivétel ez alól a fekete hattyú, amelynek egész teste koromfekete, valamint a fekete nyakú hattyú, amelynek törzse fehér, de a feje és a nyaka fekete. Az előbbinek azonban repülés közben elővillannak fehér evezőtollai, az utóbbinak homlokán pedig rózsaszínű bütyök helyezkedik el. Többé-kevésbé mind költöző madarak. Az énekes hattyú családi kötelékben vagy kisebb csapatokban kel útra, s nagy magasságban, egyenes vonalban vagy V alakban szárnyal, mint a ludak.
A hattyúk egy életre állnak párba, a felnőttek elszántan védelmezik fiókáikat. Növényi anyagból készült, pihével bélelt fészküket rendszerint talajon, víz közelben helyezik el. A bütykös hattyú olykor növényzettel sűrűn borított, sekély vízben épít fészket. Sok faj közülük, a kisebb-rövidebb utakon a hátán hordozza kicsinyeiket.