LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A romantikus illúziók közül az egyik legveszélyesebb a féltékenység téves azonosítása a szerelemmel, illetve a szerelem „fokmérőjekénti” értelmezése. Ennek az illúziónak gyakran még elméleti megalapozást is próbálnak biztosítani azzal az érveléssel, hogy a féltékenység állítólag velünk született, ösztönös megnyilvánulás, amely igen sok állatfajnál is megfigyelhető.
Eltekintve attól, hogy az ember nem ösztönlény, magatartását nem ösztönök vezérlik, az ilyen érvek épp azt bizonyítják, hogy a féltékenységnek semmi köze a szerelemhez, legalábbis nem szükségszerű tartozéka annak. Hiszen, amikor pl. két kutya marakodik egy csont miatt (vagy akár egy szuka miatt), ez lehet féltékenység, de biztos, hogy nem szerelem …
Az „állati példa” egyébként jól rávilágít a féltékenység lényegére is: olyan, agresszióra hajlamosító izgalmi állapot, amelyet egy birtokunkban levő dolog elvesztésétől – vagy a felette gyakorolt hatalom, előjog elvesztésétől – való félelem vált ki.
A féltékenység közeli rokona az irigység; csak annyi köztük a különbség, hogy az utóbbi arra irányul, aki rendelkezik valamilyen, számunkra is kívánatos dologgal, amit szeretnénk megszerezni. Jellemzője tehát nem az elvesztéstől való félelem, hanem a megkívánás, a birtokbavétel vágya, amelynek teljesedését egy másik személy akadályozza. Mindkettő negatív indulat, éspedig többféle értelemben. Negatív, amennyiben kellemetlen, kínzó érzés, lelki szenvedés, sőt bizonyos mértéken túl már lelki betegség, amely eltorzítja a személyiséget. Negatív továbbá, mert rombolóan hat az érintettekre és a velük való kapcsolatunkra. Nem csoda, hogy az irigységet és a féltékenységet oly gyakran összekeverik, hiszen mindkettőben a birtoklás, a hatalmi vetélkedés játssza a döntő szerepet.
Kétségtelen, hogy az állatvilágban az alapszükségletek (önfenntartás, fajfenntartás) kielégítéséért folytatott hatalmi vetélkedés ösztönös, azaz biológiailag programozott viselkedés, része a létért folytatott küzdelemnek. Az embernél azonban nincs ilyen biológiai programozottság; az ösztönből csak egy bizonytalan irányú késztetés marad, amelynek kibontakozása a körülményektől, a társadalmi hatásoktól függ. Alapszükségleteink kielégítése ma már nem igényel hatalmi vetélkedést, így a féltékenység általában indokolatlanná, értelmetlenné vált. Ha mégis gyakran előfordul, annak nem valamilyen ösztön vagy az „emberi természet” az oka, hanem az említett társadalmi hatások. Jó néhány társadalomban, így a miénkben is hagyományai vannak a féltékenységnek, bizonyos helyzetekben szinte elvárják azt, és sokszor a gyerekeket is akarva-akaratlanul ránevelik.
