LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az „Én” a tudat és az öntudat mint egész, a személyiség erkölcsi-pszichológiai, karakterológiai és világnézeti magva. Igazi „Én”-nel az az ember rendelkezik, aki egyrészről lényegi-tartalmas célokat állít maga elé, másrészről pedig állhatatosan követi ezeket, mivel ezek megtagadása annyit jelentene, hogy egyénisége, ,Én”-je elveszti sajátos létezését.”
Az „Én” közvetlenül függ az egyes pszichikus funkcióktól. Az érzetek és érzések gyengülése rögtön visszahat „Én”-ünkre, ami világban való létünk érzetében, az „Én” önaffirmációjában nyer kifejezést. Ha álomba merülünk, elveszítjük tudatos kapcsolatunkat a világgal, s ezzel együtt saját „Én”-ünk érzetét is, mely tehát este elalszik, és reggel újraébred. Ily módon az „Én” mindenekelőtt úgy jelenik meg, mint a tudat, az integráns egységükbe vett pszichikusjelenségek szubjektuma. Amikor azt mondjuk: „az én Énem”, akkor elvonatkoztatunk testi szervezetünktől; az élet útját járva, az „Én” megbotolhat és elbukhat – de nem fizikai értelemben.
Az „Én” fogalmán értjük továbbá a személyiséget, amint az öntudat fénye megvilágítja, azaz amint maga magát észleli, érzi és ismeri. Az „Én” a lelki élet szabályozó elve, a szellem önellenőrző ereje – mindaz, amit mi lényegünk szerint jelentünk mind a világ, mind a többi ember számára, s mindenekelőtt önmagunk számára öntudatunkban, önértékelésünkben és önismeretünkben. Az „Én” feltételezi az objektív valóság ismeretét, a hozzá való viszonyulást és önmagunk állandó érzékelését benne.
Az „Én” elsődlegesen nem a megismerés absztrakt szubjektumaként jelenik meg önmaga előtt, hanem mint konkrét, érzékileg felfogható valóság, mely egyszerre és együtt van adva tevékenysége tárgyaival és társaival (e két utóbbi éppoly elsődlegesen adott a számomra, mint önmagam).
