LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A tudományban és az életben egyaránt beleütközünk abba a különös jelenségbe, amelyet különböző szavakkal szoktak megnevezni : projekció, objektiváció, intenció (irányultság), kivetítés stb. Ez a jelenség állandóan foglalkoztatta a fiziológusokat, pszichológusokat és filozófusokat. De legvilágosabb meghatározását Marxnál találjuk: ,,…egy dolog fényhatása a látóidegre nem úgy jelentkezik, mint magának a látóidegnek a szubjektív ingere, hanem mint a szemen kívül levő dolognak tárgyi formája”.
E jelenség titokzatos volta abban rejlik, hogy ismeretelméleti és pszichológiai szempontból valami olyan van a szubjektum benső világán belül, ami rajta kívül létezik: a képmások meghatározott idő- és térbeli helyre való vonatkoztatásukban válnak tudatossá.
A képmást csak úgy tudjuk felfogni, ha annak tekintjük, amit visszatükröz, reprezentál. A tárgyról szóló gondolatnak a gondolat tárgyához való ezen viszonyán kívül nemcsak megérteni nem lehet e gondolat természetét, hanem az egyszerűen nem is létezik.
A fejünkben létező érzéki képeket mi úgy tudatosítjuk, mint rajtunk kívül létezőket. Az objektivációnak, az „átvitelnek” ez a képessége az állatvilág, s különösen az emberi társadalmi-történelmi gyakorlat hosszas fejlődésének eredményeként jött létre. A képmások kívülre való „átvitele” voltaképpen nem más, mint e képek azon helyre, környezetre, tárgyakra való vonatkoztatása, amelyek az agyban visszatükröződtek. Ezt igazolják – többek között – azok a megfigyelések is, amelyeket sikeres operáció következtében látásukat éppen visszanyert, vakon született embereken végeztek el. Ezek kezdetben a közvetlenül meglátott tárgyakra vonatkozó képzeleteiket térbelileg nem ott tudatosították, ahol az észlelt tárgyak valóban voltak, hanem egyenest a „szemben”. Csak a későbbiek során, a gyakorlat alapján tanulták meg a látásukat visszanyert emberek helyesen objektiválni képmásaikat.
