LifePress Életmód magazin Ezeket is nézd:
A gyermeki önérzésből születik meg a felnőtt öntudata, amely megteremti az ember számára annak a lehetőségét, hogy kritikailag viszonyuljon saját tudata aktusaihoz, azaz hogy elválassza a maga egész bensejét mindattól, ami kívüle megy végbe, hogy elemezze azt és összemérje (összehasonlítsa) a külsővel, egyszóval, hogy tanulmányozza saját tudata aktusát”. Az éhség vagy jóllakottság, a szomjúság, az élvezet érzése, a fájdalom és az ehhez hasonló többi érzetek alkotják az öntudat természeti magvát. Az öntudat bonyolult formáiban azonban ezek a szervi érzetek csupán a „legalsó réteget” képezik.
Hegel úgy vélte, hogy az állatok nem rendelkeznek önérzéssel. Ezzel nem érthetünk egyet. Az állatok nem tudatosítják állapotukat, de az önérzékelés, saját állapotuk érzetének formájában van önérzésük.
A korai gyermekkor Én”-je nem ugyanaz, mint azé a korszaké, amikor a kisfiú ifjúvá, a kislány pedig hajadonná válik. A felnőttkor ,Én”-je lényegesen különbözik a lázongó fiatalság reményteljes „Én” jétől, de egyszersmind a betegségekkel terhelt késői öregkor ,Én”-jétől is, melyet nyom az elháríthatatlanul közelgő halálnak, végzete utolsó és elkerülhetetlen állomásának tudata. Az egészséges testben az „Én” is egész más lehet, mint a betegben, aminthogy más a különös lelkesültség és észbeli megvilágosodás pillanataiban, s megint más a kimerültség és a tompaság állapotában. A józan ember ,Én”-jének esetleg semmi köze sincs ahhoz az ,Én”-jéhez, amikor részeg. Az emberi „Én” tehát együtt változik az életfeltételek változásával. S mégis a fejlődő öntudatban marad valami általános, egy invariáns alap, amely vörös fonalként húzódik végig egész tudatos életünkön, viszonylag szilárdan őrizve meg az egészben személyiségünket, „Én”-ünket. Enélkül az alap nélkül „Én”-ünk különálló, elszakított tudati aktusokra esne szét.
