Az antik felfogás jellemző sajátossága, hogy a pszichikumot mind anyagában, mind megszervezettségének módjában a kozmosz életének tükröződéseként, azaz lényege szerint passzív folyamatként értelmezi. Bármit is gondoljon s érezzen az ember, esze és szíve felett az istenek uralkodnak, ezek cselekedetei viszont a sorsnak vannak alárendelve. Azokban az esetekben pedig, amikor az észt anyagi folyamatként gondolják el – mint például az atomisták -, egyben úgy vélik, hogy a tudat a fizikai mozgás általános törvényeinek engedelmeskedik. Még az akaratlagos cselekvésben való választásnak, az egyik cselekvés vagy gondolat a másikkal szembeni előnyben részesítésének a lehetőségét is úgy tekintik, mint az általános kozmikus törvények megvalósulását. Ilyen megközelítési mód mellett nem merülhetett fel az ész belső aktivitáséinak problémája.
Míg az antikvitásban az ész kozmikus jellegű, a valóságos világ általánosítása, s úgy lép fel mint az egyének pszichés tevékenységében minden alkalommal másként és másként megjelenő egyetemes törvényszerűség szinonimája, addig a középkor az észt természetfeletti alapelvként fogja fel, amely a természetet megelőzőleg létezik és saját önkénye szerint teremti azt a semmiből. A valóságos ész az isten attributuma, az embernek pedig csupán egy parányi szikrácska jut az isteni ész fenséges lángjából.
Minthogy istent ismerik el a legmagasabb valóság, az egyedüli szubsztancia gyanánt, a tudatra és a személyiségre. vonatkozó megállapítások tartalmilag arra korlátozódnak, hogy “levezessék” őket ebből a legmagasabb valóságból, hogy igazolják istentől való függőségüket.
Címkékálmok belső én éntudat filozófia misztikum önismeret öntudat teológia tudat tudomány
Ezt mindenképpen olvasd el!
Az ember társas lény
Az érintkezés formája (pl. közvetlen termelési érintkezés), a kifejezés formája (pl. rövid, tárgyi válasz) és …