LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az ésszerű élet abban áll, hogy „a személy elfeledje magát a nemben, hogy életét az egész életére tegye fel, és feláldozza magát érette…”
Hegel szerint az értelem munkájának az a lényege, hogy az egész jellegű tárgyakat alkotórészeikre bontja fel. Ebben az aktusban nyilvánul meg az értelem alapvető hatalma, képessége arra, hogy felbontsa, széttagolja azt, ami elválaszthatatlannak tűnt. Emellett az értelem a művelődés szükséges és lényeges mozzanata. Ha nem támaszkodnánk szilárd értelmi meghatározásokra, lehetetlen volna akár csak egy kérdést illetően is egyetértésre jutni. Az értelem és az ész valójában a gondolkodás egységes, belsőleg ellentmondásos, fejlődő és előrehaladó folyamatának mozzanatai. Az értelem azonban, az ésszel szemben, először a közöset vizsgálja, csak azután a különbséget – s a kettőt gyakran csak tisztán külsődlegesen egyesíti egymással. Azt hiszi, hogy a gondolkodás „csupáncsak szövőszék, amelyen a láncot, teszem az azonosságot, s azután a vetüléket, a különbséget, egymással külsőleg összeköti és egybeszövi…” Az értelmi gondolkodás azt mondja: „A távolságtól nő a szerelem”, de ezzel egyidejűleg azt állítja: „Ha szememtől távol, szívemből is tűnjön.” A formális, algoritmikus jellegű értelemmel szemben az ész dialektikus, az ellentmondásokat egységükben ragadja meg. Logikai formája pedig az eszme, a fogalom legmagasabb, dialektikus ellentmondást hordozó fejlődési alakzata.
Az értelem és ész azon meghatározásai, amelyekkel a Marx előtti filozófiában, különösen az idealizmus különböző rendszereiben találkozunk, általában megálltak ezek immanens értelmezésénél, s nem vették figyelembe, vagy korlátozott módon tárgyalták ezeket mint tudatformákat, mint a valóság visszatükrözéseit.
