LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Tagadni, hogy az önmegfigyelés az ember szellemi életének világába való behatolás legfontosabb eszköze, ez éppen olyan, mintha a csillagász megtagadná, hogy távcsövén keresztül vizsgálja a csillagos eget, mondván, hogy úgysem lehet bízni a megfigyelő szubjektív benyomásaiban. Ekkor azonban egyáltalán nem lenne szabad megbíznunk az emberi érzékszervek semmiféle tanúbizonyságában, hiszen a megismerés szubjektív tevékenység. Ha elfogadjuk az önmegfigyeléshez való negatív viszony logikáját, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az emberiség soha nem is tudhatott semmit a pszichikus jelenségek természetéről, és ezért soha nem lehetett képes a kommunikációra és megértésre.
Bárhogy is viszonyuljunk az önmegfigyeléshez, ez mindenképpen nagy fontosságú ténye az ember szellemi életének. Csak a tudat ilyen kettős orientációjának alapján lehetséges, hogy az ember megismerje, ellenőrizze és – többé vagy kevésbé adekvát módon – értékelje önmagát, aminek hatalmas jelentősége van az önnevelés és önszabályozás szempontjából.
Az önuralom az önmegismerés szubjektív eljárása, de objektív szükségszerűséggel megy végbe. Nem véletlen, törvényszerű állapota ez a sajátlagosan emberi pszichikumnak; az ember éppúgy nem képes arra, hogy ne figyelje meg önmagát, mint ahogy nem tud nem gondolkodni.
Az önmegfigyelés az ember tudatos életének társadalmilag kialakított attributuma, amely az egyénnel szembeni szociális követelményrendszernek a kontextusában, s ezért egyben az egyén önmagával szembeni követelményeinek kontextusában létezik. Ha az ember nem kísérné állandóan figyelemmel önmagát, nem lenne képes társadalomban élni. Az ember éppen annyira kontrollálja a belső, eszmei síkon lezajló cselekvéseit, amilyen mértékben gyakorlati cselekvései felett ellenőrzést gyakorol.
