LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az önértékelés – mint ahogy az önmegismerés általában – a külsővel kezdődik. Egyik forrása – és az önmegfigyelés egyik fajtája – saját tükörképünk szemlélete (vízben avagy tükörben). Az emberiség időtlen idők óta teszi ezt, s a gyermekek is egészen fiatal koruktól gyakorolják. E szemlélet révén az ember érzékeli önmaga elidegenedését és érzékileg észleli saját külső megjelenését.
A tükörnek fontos pszichológiai szerepe van az ember életében. A személyiségnek ez a vizuális megkettőződése az emberi önmegismerés, az önmagával való azonosulás egyik eszköze. A tükör segítségével az ember finom megfigyeléseket és korrekciókat végez, elemzi arckifejezésének jellegét; átadhatja magát az önszerető hiúságnak, vagy ellenkezőleg, fájdalmasan érezheti saját rútságát. Ez az ember sajátos kommunikációja önmagával. Nem ritka az olyan eset sem, mikor a tükörbe néző ember gondolatban vagy esetleg akár hangosan is beszélget önmagával, szidja vagy dicséri magát valami miatt.
Az önértékelés valamely eleme elméleti vizsgálódás tárgyává is válhat. „A szubjektum immár nem használja, hanem tanulmányozza ezeket… Elgondolkodik róluk és tanulmányozza őket, legtöbbször azért, hogy a jövőben jobb hasznukat vehesse.”
Az „Én”-nek önmagára való irányultsága többek között olyan formákban fejeződik ki, mint a festői és szóbeli önarckép, az önéletrajz, a napló, a levelek és vallomások (Hamlet, Faust, Parsifal). A gyónás vallási formája a IX. századra megy vissza, végérvényesen pedig 1225-ben vezették be; a XVIII. század már a naplók, levelezések, önéletrajzok és vallomások kora. Az eljövendő nemzedékek előtt tett vallomások egyik legkiemelkedőbb példája Rousseau nevéhez fűződik.
Az öntudat és az önértékelés nem mindig adekvát. Már régen megfigyelték, hogy korántsem lehet mindig megbízni abban, ahogy az emberek saját cselekedeteiket értékelik: még az őszinte emberek is hajlamosak az önigazolásra, gyakran túlságosan is megértőek önmagukkal szemben.
