LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A nemzetség, majd később az állam az ember személyes kötelességeinek sajátos megtestesítőjévé vált. Ezzel megteremtődött az a kiinduló alap, amelyből aztán kinőtt a személyiség társadalmi-politikai öntudata.
Az öntudat keletkezésének áttekintése a következők megállapítását teszi lehetővé: a mai ember, aki a tudományos világnézet álláspontján áll, a természeti jelenségeket objektív törvényekkel és okokkal, az emberek cselekedeteit pedig motívumokkal és célokkal magyarázza, mely utóbbiak végső fokon szintén a külvilág hatására jönnek létre. A nemzetségi társadalom embere viszont egy maga által szőtt háló foglya volt – a mitikus világnézet foglya. Alighogy tudatosította önmagát, mint valami, a természettel és a társadalmi közösséggel egyaránt szembenálló tényt, mint a természetet átalakító tevékenység szubjektumát, a személyiség rögtön fantazmagórikus természetfeletti erők leigázó hatása alá került. Ez az elidegenedéshez kapcsolódó pszichológiai rabság egyszerre alapult az emberi látókör szűkösségén és egyetemességén : míg e látókör szűkössége a tudatlanságból, a dolgok korlátolt szemléletéből eredt, az egyetemesség a gondolatnak a lét legáltalánosabb elveire való irányultságában nyert kifejezést. Az ember bizonyos értelemben úgy tekintett önmagára, mint eszközre, melyen keresztül személy feletti erők akarata teljesül, amint ezt jól szemléltetik kultúránk első emlékei. Vegyük például Homéroszt: époszaiban szinte minden emberi cselekedet, s általában bárminő valamennyire is jelentűs történés az istenek akaratában nyeri magyarázatát. Az „Iliász” a következő szavakkal kezdődik: „Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét…”. A költő nem tekinti magát saját éneke alkotójának. Az a benyomás keletkezik, mintha ő csupáncsak közvetítő lenne saját műve és az istenek akarata között. S ez nem egyszerűen szerénykedés, hanem annak a meggyőződésnek a megnyilvánulása, hogy az eszköz szerepét tölti be.
