LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A szubsztancia kategóriáját bíráló Fiume szerint az „Én” az egyes érzetekre esik szét és csak úgy marad fenn, mint egy köteg vagy „nyaláb” azokból a különböző észleletekből, amelyek minden képzeletet felülmúló sebességgel követik egymást. A szellem olyan, mint egy színpad, amelyen a különböző képzetek váltogatják egymást, el- és feltűnnek, helyet cserélnek egymással a különböző helyzetekben. Hume nem tett különbséget az „Én” és a tudat egy adott pillanatát kitevő elemek általános összessége vagy összege között, kifejezetten azonosította a„Én”-t ezzel az összeggel.
Kant, aki arra türekedett, hogy összeegyeztesse a racionalizmust az empirizmussal, az „Én” két fajtáját különböztette meg: az empirikusat (amely a tapasztalati valóság jellegével bír) és a tiszta vagy a tudatot általában, amelynek egyénfeletti jellege van. Ez utóbbi alapvető funkciója: az érzetekben adott sokféleség egyesítése a tiszta értelmi kategóriák segítségével. Fichte a tiszta „Én”-t a tiszta tevékenységet megtestesítő abszolút „Én”-né változtatta. Az egész valóságot az „Én”-re és a „nem-Én”-re osztotta fel, miközben feltételezte, hogy az „Én” az az erő, amely létrehozza a„nem-Én”-t, azaz a külvilágot.
Míg Fichte azonosította az „Én”-t az öntudattal, más gondolkodók, például Lipps, nemcsak megkülönböztették ezt a két fogalmat, hanem élesen szembe is állították őket, „Én”-en értve az öntudattal rendelkező pszichikus szubjektumot, aki, amint más pszichikus jelenségeket, úgy az öntudatot is engedelmes eszközeként használja. Ugyanakkor az öntudatot úgy jellemzik, mint az „Én”-nek önmaga által való tudatosítását, tehát mint az „Én” öntudatát. Ily módon az „Én” náluk eszmei, aktív, alkotó princípiumként jelenik meg.
